Késő délután, a vizsga után Elliot beszállt Wesley kocsijába, majd lassan kigördültek a gyönyörű egyetem udvaráról. Távozás közben megcsodálta a kertet, mely tulajdonképpen egy nagy park volt, ahol a diákok kedvükre sétálgathattak, tanulhattak és beszélgethettek. A nagy fák tövében fiatalok üldögéltek és olvastak, a padokon pedig néhány idősebb növendék beszélgetett.

A helynek olyan hangulata volt, hogy ahogy Elliot végigpásztázta a terepet, azonnal valamilyen izgatottság költözött a szívébe. Félt ugyan a ténytől, hogy hamarosan egy egész egyetemnyi megpróbáltatással kell majd szembenéznie, mégis kíváncsi és érdeklődő volt.

Azonban amikor elhagyták az intézmény területét, valamiért nyugtalanná vált, és csak haza akart érni. Nem tudta volna megmagyarázni a rossz érzés mibenlétét, mely akkor kínozta, így nem szólt egy szót sem, csak ült a kocsiban és nézte a tájat.

- Nagyon jól fogod érezni magad az egyetemen, majd meglátod! – szólalt meg Wesley mosolyogva, mikor észrevette, hogy a mellette ülő fiú valamiért szorong. – Rengeteg olyan emberrel találkozol majd, akikkel tudsz beszélgetni, ezen kívül megtanulsz majd egy csomó szakkifejezést is…

- Miért dolgozol apa mellett?

- Azért, mert a professzor nagyon kedves velem, no, meg persze érdekelnek is a kutatásai… Bár, azt hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül – vigyorodott el a férfi. – Sajnálom, hogy tegnap ki kellett menned a kísérlet alatt…

- Nem számít – legyintett Elliot. – Egyébként is elhalasztottátok, nem?

- De igen. De… Te erről honnan tudsz? – csodálkozott el Wesley, mire a fiú kissé elvörösödött. Tudatosult benne, hogy leleplezte magát.

- Tudod, tegnap Rubyval bemásztunk a szellőzőcsőbe, hogy ne maradjunk le semmiről. Nem akartunk hallgatózni, de ha már legálisan nem lehetett… - védekezett. – Kérlek ne mondd el apának! Nem lenne boldog, ha megtudná, hogy…

Ekkor óriási robbanást hallottak, mely megrázta a környék nyugalmát. Nem tudták mire vélni a szokatlan zajt és rázkódást, mely remegésre kényszerítette a földfelszín minden élőlényét. Körbenéztek, s valamilyen magyarázat után kutakodtak, de először semmit nem találtak.

Egyszer azonban egy óriási füstoszlopot pillantottak meg, s egyre magasabbra csapó lángokat. Elliot szíve egy pillanatra megállt, aztán egyre gyorsabban vert.

- Ez a mi házunk felől jön! – kiáltott fel.

- Siessünk! – taposott rá Wesley a gázra, majd gyomorgörcsökkel küzdve haladtak előre.

Néhány perc múlva megérkeztek a város peremén épült Grant házhoz, mely lángokban állt. Hatalmas tűz égett, tőle egészen távol is izzott a levegő, de ők egyre közelebb húzódtak az égő építményhez. Elliot megpróbált beszaladni, hogy segítsen a szüleinek, akik valószínűleg odabenn ragadtak, ám Wesley megragadta a karját, és nem engedte.

- Apa és anya benn vannak! Segítenem kell nekik! – kiabálta a fiú kétségbeesetten, de érezte, hogy egyre erősebben fonódnak köréje a férfi karjai.

- Nem, Elliot, nem mehetsz oda!

- De… Apa! Anya!

Elliot minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon Wesley karjai közül, ám gyengébbnek bizonyult nála. A küzdelemmel akkor hagyott fel, mikor a lángnyelvek között egy szörnyeteg bukkant fel, mely valahonnan ismerős volt neki. A lény őrá szegezte szikrázó szemeit, majd vicsorogva, fújtatva eltűnt a sötétben.

Hosszú ideig nem mozdultak el onnan, de hiába vártak arra, hogy valaki kilépjen az égő házból, minden csendes maradt. Csupán a tűz pattogása hallatszott, és a szél suhogása, mely lassan továbbította a halálos elemet a szomszéd házra is, melyben teljes volt a sötétség.

Ahogyan a lángok átterjedtek Mr. Lightning otthonára is, Elliotban hirtelen megmoccant valami. Kitépte magát Wesley elernyedt szorításából és futásnak eredt.

- Elliot! Gyere vissza!

- Lehet, hogy Ruby odabent van! – kiáltott vissza a kerítés mellől a fiú, majd gyorsan beszaladt a házba.

Még csak egyszer járt azelőtt ott, így nehezére esett a tájékozódás, mégsem habozott egy pillanatra sem. Fojtogató füst járta át a szobákat, a hőség szinte elviselhetetlen volt, de a tűz még nem volt olyan veszélyes, mint amilyen a szomszédban.

Elliot benyitott mindenhová, de a keresett lányt sehol nem találta. Az utolsó ajtón belépve azonban vérfagyasztó látvány tárult a szeme elé. Az ablakban ott volt az a lény, melyet nem rég még a házuk felett látott lebegni, a földön pedig ott feküdt Ruby, kezében egy kis dobozzal. A különös teremtés belemélyesztette fogait a lány oldalába, de az nem moccant.

Elliot megdermedve nézte a jelenetet, ám mikor a lény észlelte a jelenlétét szikrázó pillantással ránézett és eltűnt. A fiú azonnal Rubyhoz rohant, felkapta és kimenekült az épületből. Nem tett még két lépést sem, mikor megjelent mellette Wesley, akinek az arca sok mindent elárult. Többek közt megrökönyödést, aggodalmat, de még megkönnyebbülést is.

- Hogy lehettél olyan felelőtlen, hogy csak úgy berontottál egy égő házba?!

Elliot nem válaszolt, csak nézte a lángoló otthonát, a szüleire gondolt, akikről semmit nem tudott, érezte a kínt, amely szétáradt a testében, aztán rápillantott a kezében tartott, ájult lányra.

- Nem tudott volna egyedül kijönni – szögezte le. – Wesley…

Hirtelen gáz szivárgását hallották a közelükből, ami megrémítette a férfit, s gyorsan karon ragadta Elliotot és futásnak eredt. A fiúnak nem volt egyszerű dolga, tekintve, hogy nem könnyű úgy szaladni, hogy közben még valaki mást is cipelnie kell.

A nagy sietségben Ruby kezéből kiesett a doboz, de senki nem törődött vele, hiszen a lényeg az volt, hogy minél messzebb kerüljenek a gázkitöréstől. Szerencséjükre még idejében biztos helyre érkeztek, így a hatalmas robbanás, mely a tűz gázzal való találkozása végett jött létre, már nem sebesítette meg őket.

Wesley az ájult lány fölé hajolt, hogy megvizsgálja őt, míg Elliot továbbra is a házukat nézte, remélve, hogy a szülei megjelennek az ajtóban. Mikor egy mély sóhajt hallott a háta mögül, megfordult, hogy megnézze mi történt.

- Wesley, mi van vele? – kérdezte Rubyra nézve.

- Beverhette a fejét, de már kezd magához térni – jelentette ki a férfi, majd felállt. – Körbejárom a házat. Ne mozdulj el innen!

Elliot szót fogadott neki, bár ez nagyon nehezére esett, tekintve, hogy a benne tomboló indulat igencsak erős volt. A tűz kezdett már leégni, az ég is veszített már sötétségéből, de a nap sugarai még nem világítottak számukra. A fiú kezei remegve ökölbeszorultak, ahogy arra gondolt, hogy nem vette figyelembe a délutáni rossz érzését.

Nem tudott tovább gondolkozni, ugyanis a mellette fekvő lány ébredezni kezdett, ezzel elvonva a figyelmét a keserű képekről. Lassan kinyitotta zöld szemét és ránézett Elliotra, aki megpróbált rámosolyogni, de nem sikerült neki.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, majd felsegítette barátnőjét.

- Igen. De ők… - Ruby az égő házakra nézett. – Nyitva hagyták a labor ablakát, így én a szobámból láttam pár dolgot. Nem hallottam ugyan semmit, de annyit láttam, hogy a kísérlet sikerült, csak nem úgy… Egy hatalmas szörnyeteget élesztettek fel abból a leletből. Aztán egy nagy robbanást hallottam, és elsötétült a világ…

- Az a lény a kődarabból…? – kérdezett vissza Elliot meglepetten. Ruby bólintott, aztán nagy levegőt vett, és halkan feltette azt a kérdést, ami a szívét nyomta.

- Ők… mi történt velük?

- Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. – Én nem láttam senkit, csak azt a… azt a kimérát.

Ruby szemébe könnyek szöktek, lehajtotta a fejét és hagyta, hogy az érzelmei megnyilvánulásaként a hűvös könnycseppek végigfolyjanak az arcán. Elliot nem tudta mi tévő legyen, ő maga is borzalmasan érezte magát, de nem tudta elviselni, hogy ott ül a lány mellett és nem tesz semmit. Lassan Ruby hátára tette a kezét, mire az felemelte tekintetét.

A fiú belenézett a szemébe, melyből máskor örömöt, kalandvágyat és nyugalmat olvasott ki, ekkor azonban nem látott benne semmi mást, csak szomorúságot és aggodalmat.

- Ne félj – suttogta, bár ő sem volt nyugodt. A lány talán érezte az ellentétet a hangjában, de ennek ellenére valami megnyugtatót fedezett fel benne, mert hirtelen a nyakába borult, és engedte, hogy erőt vegyen rajta a sírás.

Wesley hamarosan visszatért, de semmi bíztatót nem tudott mondani, ugyanis nem talált egyebet a biztonsági kamera maradványainál. Az autójából elővett néhány takarót, majd letelepedett a gyerekek mellé és szomorú sóhajt hallatott. Átnyújtott egy-egy plédet nekik, s kijelentette, hogy meg kell várniuk, hogy elaludjon a tűz, mielőtt bármit is tenni tudnának.

Szorongva vártak tehát, és nézték, ahogyan a lángok egyre alacsonyabbra csapnak fel, s ahogyan lassanként elfogynak. Mikor végül a tűz teljesen kialudt, nem maradt semmi más, csak szürke hamu. Már az első napsugarak világították meg a három ember arcát, akik bátortalanul hatoltak egyre beljebb a romokban.

- Hihetetlen… - suttogta Wesley. – Porig égett minden.

- Nem – rázta meg a fejét Elliot. – Pontosan emlékszem a kísérlet összes eredményére. Befejezem apám projektjét, a Mew Projektet.

Lassan lépett előre néhány lépést, hogy ne kelljen a többiekre néznie, majd az égre emelte tekintetét, s a felhők között felrémlett előtte szülei képe. “Hiányozni fogtok!” – gondolta, majd lehorgasztotta a fejét. Ruby óvatosan mellélépett és megfogta a kezét, mire ő felpillantott, s tekintete találkozott a lány zöld szemeivel, melyek nem sugároztak se többet, se kevesebbet, csak puszta törődést.

Elliot szeméből egy csillogó könnycsepp bukkant elő, mely lassan végigfolyt az arcán, aztán a földre hullott. Ezt egy újabb követte, amely után egy még újabb, az előzőnél még kövérebb könnycsepp következett. Csak állt és hagyta, hogy végigperegjenek az arcán, közben még mindig a lány szemébe nézett. Ruby kissé megszorította a kezét, mire ő leguggolt, a lány pedig gyengéden átölelte őt.

A könnyei egyre sűrűbben potyogtak, egyenesen a földet frissen beborító hamura…