- Nem, Elliot, nem maradhatsz itt! – tolta ki fiát a laboratóriumból Grant professzor. – Már így is eleget láttál! Miért nem olvasol inkább valamit?

- De apa! Ez olyan érdekes! Szeretném megnézni a kísérletet! Kérlek!

- Nem, menj szépen, foglald el magad valamivel, kisfiam! – tessékelte ki a helyiségből a professzor a csalódott gyereket. Elliot fintorogva sétált fel a szobájába, mely a ház emeletén terült el. Az ajtaján egy tábla dőlt betűkkel hirdette:

Elliot Grant szobája .A helyiség nem volt túl nagy, és a berendezése se olyan volt, mint a legtöbb gyerekszobáé. Az ajtó mellett volt az ágya, szemben pedig az íróasztala, melyen egy bekeretezett fénykép helyezkedett el. A fotó négy embert ábrázolt, köztük a fiút és szüleit, valamint a professzor asszisztensét, Wesleyt.

Az asztal mellett egy polc foglalt helyet, melyen az összes könyv rendezetten sorakozott fel. A szoba jobb felén egy kis télikerthez hasonló, félgömb alakú fedett terasz húzódott, melynek az összes berendezési tárgya mindössze egy puha plüssfotel volt.

Az ajtó jobb oldalán csak egy szerkény állt, s ezzel be is zárult a szobában lévő tárgyak listája. Elliot becsukta maga mögött az ajtót, majd lehuppant az ágyára és elnyúlt rajta. Nem értette, hogy miért kellett elmennie az érdekes kísérlet előtt, így nem csoda, hogy dühös volt.

Már jó ideje csak egyhelyben feküdt, mikor észrevette, hogy valami nyomja a fejét. Gyorsan kivett egy világoskék könyvet a párnája alól, mely inkább valamilyen füzethez hasonlított. Mikor a kezébe vette, elmosolyodott, s visszagondolt arra a napra, mikor kapta.

Napsütéses délután volt, a gyerekek vidáman szaladgáltak az iskolaudvaron, a legtöbben hazafelé igyekeztek. Elliot a kedvenc fája alatt álldogált, s próbálta letakarítani magáról a közelmúltbeli verekedés nyomait.

- Szia, Elliot! – sietett felé mosolyogva Ruby. – Köszönöm, hogy megvártál! Jó messze lakunk innen, kellemesebb, ha nem egyedül kell hazamennem! Veled meg mi történt?

- Semmi.

- Megint megvertek azok a fiúk? – kérdezte a lány, miközben letette a táskáját és szemügyre vette barátját, akin itt-ott látszódott néhány karcolás, a ruhája pedig pár helyen foltos lett.

- Nem fontos. Most már mindegy…

- Igen… Ha elmész, akkor úgyse bántanak többet – mondta keserűen Ruby, majd táskáját magához véve elindult a kapu felé, egyedül hagyva a fiút.

- Várj meg! – futott utána Elliot. – Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük…

- Igen, megbeszéltük.

- Akkor meg miért viselkedsz így?! Ennyire félsz egyedül hazamenni?

- Nem, nem erről van szó – állt meg a lány, majd egy sóhaj kíséretében megfordult. – Az összes osztálytársam szerint lökött vagy…

- Kösz, ez most nagyon jól esett! – húzta el a száját Elliot.

- … De én mindig kiálltam melletted, mikor valami rosszat mondtak rólad. Te most egyetemre fogsz menni, viszont engem nem fognak megszeretni a többiek, csak azért, mert már nem vagy itt…

Egy percig csak némán sétáltak egymás mellett, nézték az útszéli fákat és hallgatták a madarak csiripelését. Aztán a fiú mély levegőt vett, és megszólalt.

- Ne haragudj!

- Tessék? – állt meg Ruby.

- Azt mondom, NE HA-RA-GUDJ! – ismételte meg az előző mondatát Elliot hangosabban, szótagolva, mintha egy nagyothalló idős hölgyhöz beszélne, akivel történetesen tegező viszonyban van.

- Én nem haragszom… - nézett rá furcsán a lány. – Csak jobban örülnék, ha nem kellene folyamatosan azzal szembesülnöm, hogy jövő hét utántól egyedül kell iskolába járnom…

Elliot elmosolyodott, majd lassan megindult hazafelé, immár minden feszültség nélkül beszélgetve. Bár nem mutatta ki, nagy kő gördült le a szívéről, mikor tisztázódott benne a tény, hogy nem bántja meg barátnőjét a távozásával.

Mikor elérkeztek ahhoz a ponthoz, ahol útjaik elválltak, nevezetesen a Grant ház kapujához, Ruby megállította a búcsúzni készülő fiút.

- Várj még egy percet! – Kotorászni kezdett a táskájában, majd hamarosan előhúzott egy papírba csomagolt tárgyat, és átnyújtotta neki.

- Mi ez? – vette át a csomagot érdeklődve Elliot, aztán mikor széthajtotta a papírt, egy világoskék, keménykötésű füzetet talált benne, melyen az ő neve díszelgett. – Egy napló? Én nem szoktam…

- Ez nem napló! – vágott közbe a lány. – Tudom, hogy nem írsz naplót. Notesz. Ebbe nem azt kell leírnod, hogy mi történt veled, hanem azt, hogy mi az, ami fontos neked. Nem mellesleg jól jöhet még, ha netán nem volna kéznél egy füzet, ha szükséged van rá…

Egy hét telt el azóta, de a könyvecske fehér lapjai már jócskán magukon viselték Elliot betűinek lenyomatát. Valóban nem azokat írta le, amik történtek vele, hanem a gondolatait, az ötleteit, ez egyes pillanatokban fellángoló érzelmeit. Egyedül ebbe írta bele az egyetem miatt való aggodalmát, az apja kísérleteiből való kizárás miatt érzett gyerekes durcás gondolatait, valamint a jövőbeli terveit.

Fellapozta a noteszt, és visszaolvasgatta a néhány nappal azelőtt készült fogalmazásokat. Időről-időre elmosolyodott, sőt, helyenként még egy-egy halk kacajt is megengedett magának. Tapasztalta már, hogy a legtöbb hirtelen felindulásból írt rész később nem hogy valósnak nem számítható, hanem még nevetségesen is hangzik.

Egyetem

Egyetemre megyek. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy csupa öreg, de legalábbis felnőtt között kell majd tanulnom. Remélem, hogy nem fognak kinézni a korom miatt. Nem tehetek arról, hogy nekem ez adatott! Az iskolában unatkozom, nem kötnek le az órák, semmi érdekeset nem hallok. De akkor mi lesz, ha ott nem fogom érteni az előadásokat? Mindenki szánalmasnak fog tartani! Wesley szerint okos vagyok, és azt mondta, hogy ezt anya és apa is így gondolják. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs alapja a szóbeszédnek…

…

Mew Projekt

Létezik egy másik társadalom is az emberekén kívül, melyet alienek, úgynevezett űrmanók és kiméra állatok alkotnak. Az alienek el akarják foglalni a bolygónkat, hogy aztán ők maguk uralhassák. Ki akarnak irtani minden földi élőlényt, az összes embert. Valahogyan meg kell akadályoznunk ezt a végzetes kimenetelű hódítást. Ha édesapán számításai és elméletei helyesek (márpedig azok) akkor csak egy maroknyi csapatra számíthatunk, akik egy-egy olyan állat DNS-ét hordozzák magukban, mely a kihalás szélén áll. Ezekben az állatokban megvan a túlélésre törekvő ösztön, így képesek felvenni a harcot a kiméra állatokkal és űrmanókkal. A Projektet Japánban kell végrehajtani, ugyanis csak ott van meg rá a lehetőség. Apa valamiért nem engedi, hogy több információt szerezzek erről a dologról, minden érdekesebb kísérletekor kitessékel a laborból…

…

Barátság

Sokáig nem tudtam, hogy pontosan mit takar ez a fogalom, és lehet, hogy még most sem vagyok teljesen tisztában a jelentésével, de talán meg tudom magyarázni. A barátok törődnek egymással, nem hagyják cserben a másikat és megvan köztük a kölcsönös bizalom. Olyanok, mint a szülő és a gyerek, csak korban közelebb állnak egymáshoz. Én mindig azt hittem, hogy a barátok soha nem veszekednek, de azt hiszem, hogy tévedtem. Rubyval ha nem is minden nap, de elég sűrűn szoktunk vitatkozni. Gondolkoztam azon is, hogy ha tényleg sokszor összekülönbözünk, akkor a barátom-e, de nem tudtam eldönteni. Megkérdeztem Wesleyt, és ő azt mondta, hogy minden barátságba kellenek veszekedések, mert azok építik a kapcsolatokat. Azt hiszem, akkor mi jó sok építőanyagot felhalmoztunk már… Egyébként Wesley is a barátom, de vele nem nagyon szoktam veszekedni, mert sokat segít apának, így nincs ideje velem ellenkeznie…</i>

Tovább már nem olvashatta egykori gondolatait, ugyanis kopogtak az ajtaján. Gyorsan becsukta a noteszt, majd kíváncsian fordult a bejárat felé, s hamarosan szembetalálta magát Ruby Lightninggal.

- Apukád mondta, hogy idefenn vagy – jelentette be a lány, majd invitálást nem várva belépett a szobába. – Meg azt is, hogy duzzogsz. Mi bajod van?

- Semmi! – fonta össze karjait a fiú felhúzott orral. – Nem tudom, hogy honnan vette!

- Ha te nem is, de én igen – nevetett Ruby, majd mikor megpillantotta a noteszt, közelebb lépett hozzá és kézbe vette. Nem nyitotta ki, csak nézte egy darabig, aztán felpillantott barátjára, aki némi arcszínváltozást produkálva bámulta őt és a kezében tartott könyvecskét. Mikor észrevette a zavart a fiú arcán, gyorsan átadta az egykori ajándékot neki, majd kissé sértődötten megjegyezte: – Nem akartam elolvasni!

Néhány percig hallgattak, aztán egy kisebb robbanást hallottak a laboratórium irányából, mely ugyan természetesnek számított már a Grant házban, mégis felkeltette a gyerekek érdeklődését.

- Azért sértődtél meg apukádra, mert megint kizavart? – kérdezte Ruby.

- Nem sértődtem meg! – ellenkezett Elliot, bár hangja elárulta őt, ugyanis egy aprócska folt mégis esett a büszkeségén, mikor a felnőttek kitessékelték a kísérlet előtt.

- Jaj, Elliot… - csóválta meg a fejét a lány, majd egy sóhaj kíséretében távozni készült.

- Most meg hová mész?

- Megnézem, hogy mit alkotnak a felnőttek. Jössz?

- Nem fognak beengedni… - jelentette ki a fiú, de azért az asztalra helyezte a noteszét és gyorsan kisietett a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. – Mégis mit akarsz mondani? “Engedjetek be! Hideg van idekint!” Vagy mire gondoltál?

- Hideg van idekint? Hogy juthatnak ilyenek az eszedbe?!

- Tudod, amióta a társaságomra fanyalodtál, kénytelen voltam beindítani a fantáziámat… Ha rólad van szó, akkor már semmin se lepődnék meg – mondta Elliot, majd lelassított, mivel elérték a felnőttek bázisának bejáratát. Már éppen emelte a kezét, hogy kopogtasson, mikor Ruby visszarántotta őt.

- Ha te ott akarsz bemenni… Kidobnának.

- Akkor mégis hol megyünk be?

- A szellőzőnyíláson keresztül, természetesen – jelentette be a lány. – Megmutatnád, hogy hol van a szellőző bejárata?

Pár perc múlva már mindketten a szűk alagútban araszoltak, hogy részt vehessenek a kísérleten, legalább kémként. Mikor már remekül hallották a felnőttek minden szavát, megálltak, és igyekeztek a lehető legkényelmesebb, vagy inkább a legkevésbé kényelmetlenebb pózt felvenni.

Izgatottan hallgatták az eseményeket, Elliot pedig minden egyes adatot jól az emlékezetébe vésett, hogy később leírhassa magának a kísérlet minden lépését. Már megbeszélték az elvégzendő feladatok menetét, elméletben már végigvettek mindent, már csak a gyakorlat volt hátra. A gyerekek kíváncsian figyeltek, ám a projekt indítása előtt Grant professzor eltért a megbeszélt tervtől.

- Rendben. Mára végeztünk.

- Micsoda? – csodálkozott el Elliot. Nem halkította le a hangját, így minden esélye megvolt annak, hogy a felnőttek észrevegyék őket. Ruby gyorsan barátja szájára szorította a kezét, de olyan hirtelen, hogy a fiú kínjában felnyögött a véletlen pofontól.

- Majd holnap folytatjuk – bólintott Lightning professzor. Ebből következően ők előre kitervelték a kísérlet megszakítását, ám a harmadik érintett személyt, vagyis Wesleyt nem avatták be tervükbe, ugyanis a fiú értetlenkedve bámult maga elé.

- Uram, holnap nekem Elliotot kell szintfelmérő vizsgára vinnem! – jelentette ki, remélve, hogy a két férfi csak feledékenységből tűzte olyan időpontra a kísérletet, mikor ő távol lesz.

- Igen, Wesley, tudom – nézett rá Grant professzor mosolyogva. – Ha minden jól megy, akkor csak az utolsó egy évet kell elvégeznie. Hát nem hihetetlen, Matt? A fiam még csak tizenegy éves lesz, és hamarosan egyetemi diplomát fog szerezni!

- De még milyen hihetetlen, drága barátom! – helyeselt Mr. Lightning. – Emlékszem, fiatal korunkban folyton családról álmodoztál. Most pedig van egy csodálatos feleséged és egy zseniális kisfiad!

- Bizony, ez az élet ajándéka! Alaposan kárpótolt velük azért, amiért árva voltam… - bólintott Grant professzor.

Wesley nagyon elcsodálkozott a hallottakon. Nem hitte volna, hogy munkaadója szülők nélkül nőtt fel, mégis tehetős, boldog emberré vált. A két professzor még hosszasan visszaemlékezett az egyetemi évekre, melyek nosztalgikussá varázsolták a környezetüket. A gyerekek már éppen indulni készültek visszafelé, mikor ismét Elliot neve hangzott el.

- Sajnálom Elliotot – mondta a fiú édesapja. – Hiába nem mutatja ki, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fáj neki az egyedüllét.

- Ne aggódj! Az én lányom se tudott egyetlen barátot se szerezni, ugyanis amikor kezdett beilleszkedni valahová, azonnal továbbálltunk – nyugtatta barátját Lightning professzor. – Különben is, ahogy elnézem, a fiadnak nem sok nyugodt perce van Ruby mellett… Szerintem jóban vannak.

- Az nem kifejezés – jegyezte meg halkan Wesley bujkáló vigyorral az arcán.

- Látod? – kérdezte Mr. Lightning. – Nem kell Elliotot félteni! Csak talált magának társaságot! Ó, én már azon se lepődnék meg, ha… - A mondat végét elharapta, s különös arckifejezéssel barátjára nézett, akinek elkerekedtek a szemei.

- Soha nem lehet tudni… Még van vagy tíz évünk, hogy kiderüljön!

- Tíz év? Meg vagy te húzatva, barátom?! Hol leszünk mi már akkor?

- Te biztosan Alaszkában, a Kongói-medencében, vagy a Himaláján, ahogy ismerlek…

- Elnézést, uraim, de… Miről beszélnek? – érdeklődött Wesley a jó kedélyű professzoroktól. – Nem értem, hogy mire utaltak.

- Csak arra, kedves Wesley – magyarázta mosolyogva Grant professzor –, hogy megfordult a fejünkben, hogy egyszer esetleg rokoni kapcsolatba kerülünk…

- De én mondtam, hogy nem kell ahhoz tíz év, hogy kiderüljön! – makacskodott Mr. Lightning. – Tudod milyenek a kamaszok… Néhány év múlva tapasztalod úgyis!

- Ezek szerint a professzor urak arra gondoltak, hogy esetleg Elliot és Ruby…? – kérdezte Wesley. – Szép gondoltat, de azt ajánlom, hogy ezt a gyerekek előtt ne hangoztassák!

- Miért ne? – néztek rá a fiúra döbbenten az apukák.

- Talán azért, mert azt, hogy valakinek ilyen agyament ötletei támadnak, nem kellene hangoztatnia, főleg, ha az illető elismert tudós – dohogott Ruby kifelé menet a szellőző nyílásból.

- Tudod, a nagy tudósok mint dilinyósak voltak egy kicsit – sóhajtott Elliot. – Egyébként meg nem értem, hogy miért vagy ennyire kiakadva… Elvégre téged kombináltak össze velem!

- Azt hiszed, az olyan nagy öröm? – fakadt ki a lány. – Mindegy, úgyis csak a kettejük agyréme az egész! Valahogy az elmaradt kísérlet jobban aggaszt…

- Az engem is. De te legalább itt leszel, kilesheted!

- Persze, de milyen alapon kerülök én ide? Ha te nem vagy itt, nincsen ürügyem itt tartózkodni… - forgatta a szemét Ruby, a fiú szívverése pedig egy pillanatra kihagyott.

Megszaporázta lépteit és faképnél hagyta a döbbent lányt. Mikor felért a szobájába, elővett egy könyvet és leült a plüssfotelbe. Csak pár perc telt el, és benyitott a szobába Ruby.

- Beléd meg mi ütött?!

- Semmi. Csak eddig azt hittem, hogy több vagyok puszta ürügynél… - Próbált sértetten beszélni, de érzékelhetően csalódott, sőt, szomorú volt a hangja. A lány megcsóválta a fejét és közelebb lépett barátjához.

- Szerintem te valamit félre… Idefigyelnél, ha hozzád beszélek?! – Kivette a könyvet a fiú kezéből, mire az durcásan visszaszerezte és az arca elé tartotta, hogy ne kelljen a lányra figyelnie.

Ruby kissé dühösen ismét magához vette az irományt, és letette az asztalra, a kék notesz mellé, azután visszasétált a fotelben ülő fiúhoz, aki elszántan az ölében tartott kezét nézte.

- Elliot, én azt nem úgy értettem, hogy mindig csak azért vagyok veled, mert itt akarok lenni. Ha nem vetted volna észre, egyedül ma voltunk a laborban! Azt akartam mondani, hogy én nem lehetek itt holnap, mert érdekesen nézne ki, hogy mindig hozzád jövök, és még akkor is itt vagyok, ha te nem…

Elliot felemelte tekintetét és rámosolygott barátnőjére, s ezzel elintézettnek tekintették a félreértést. Hamarosan elbúcsúztak egymástól, ugyanis a fiúnak hamar le kellett feküdnie, mivel a következő nap igazán fárasztónak ígérkezett számára...